Erősen csökkenő állományú, az inváziós ezüstkárász által veszélyeztetett, védett halfaj.
Természetes elterjedési területe az Amur folyó és az Aral-tó vízgyűjtő területei, Szibéria, valamint Európa nagy része, a folyószabályozások előtt az Alföld jelentős részét borító mocsárvilág gyakori hala volt. Az ármentesítés után kialakuló új faunában folyamatosan fogyatkozott az állománya és számos vízből már el is tűnt. Ma Magyarországon ritka és veszélyeztetett halfaj.
Szívós halfaj, jól bírja az oxigén hiányos vizeket is. Télen az iszapos fenékbe ássa be magát és túléli a kisebb vizek fenékig való befagyását is.
Teste zömök, oldalról lapított, háta magas felépítésű. Feje kicsi, szája felső állású. Szeme nagy, homloka meredeken emelkedik, orra tompa, szája kicsi és csúcsba nyíló. Farokúszója gyengén bemetszett. Testét nagy pikkelyek fedik, melyek vastagok és erősen ülnek. Háta barnás, zöldes csillogással; oldalai világosabbak, sárgásbarnák. A hasa sárgásfehér néha halvány vörös árnyalattal. Az őshonos széles kárász és az ezüstkárász közötti szembetűnő különbség az, hogy a széles kárász magasabb testű, oldalvonala fölött általában 7-8 pikkely számolható, míg az ezüstkárásznál 5-7.
Az ivarérettségét második vagy harmadik éves korára éri el. Ívásakor május-június hónapokban csapatokban, tömegesen keresi fel a vizek sekélyebb részeit.
